Blogolj!

Serie A: 70 éve a Grande Torino nélkül

Május 4-én múlt 70 éve, hogy az 1940-es évek meghatározó torinói futballcsapatának repülőgépe lezuhant és a korszakos gárda valamennyi tagja odaveszett a katasztrófában. Cikkünkben a legendás csapatra emlékezünk.

Minden egyes évtizednek megvannak a meghatározó futballcsapatai amelyek kiemelkednek: ilyen volt az 1950-es években és a mostani évtizedben a Real Madrid, az 1970-es évek során a Bayern München és az Ajax vagy a `80-as évek elején a Liverpool. Ezek a csapatok évtizedről-évtizedre képesek hozni legalább egy nemzetközi kupasikert vagy néhány bajnoki címet, létezik azonban egy egyesület amely az 1940-es években Európa legjobbja volt, ám egy tragédia megtörte a lendületét. A torinói futballklub történetének nem lett vége 1949. május 4-én, ám a csapat azóta sem tudott megközelítőleg sem olyan sikeres lenni mint a katasztrófát megelőző nyolc évben. 

Fotó: toronews.it

Bár a FootBall Club Torino már 1906-ban megalakult, a "bikák" történetük első három évtizede  során egyszer étek fel a csúcsra, 1927-ben. A klub az 1930-as évek végére lett élklub Olaszországban, amelynek jele az 1936-os kupagyőzelem és az 1939-es ezüstérem volt. A gárda felfutásában a klubelnök Ferruccio Novo és a vezetőedző Egri-Erbstein Ernő játszott óriási szerepet. A nagyváradi származású tréner valóságos futballforradalmárnak számított, mivel átalakította az akkor divatos WM-rendszert egy 3-2-2-3-es felállásra. 

A babérokat azonban nem Egri-Erbstein Ernő vezetésével aratta le először a Torino. Az Olaszországban egyre nagyobb méreteket öltő fasizmus miatt a zsidó származású trénernek el kellett hagynia az országot, és csak 1946-ban térhetett vissza a csapathoz. 

Novo valóságos szenvedélyének tekintette a torinói klubot és ahelyett, hogy az egyre inkább kiöregedő, válogatott szinten minden megnyerő sztárokat szerződtette, inkább a jövő nagy reménységeit csábította klubjához. 

Ekkor érkezett a csapathoz rekordösszegért a 17 éves szélső Franco Ossola, a Fiorentina gólzsákja Romeo Menti, és a 29 évesen a rutint képviselő világbajnok Pietro Ferraris. A legnagyobb fegyverténynek azonban az számított, hogy a városi rivális Juventusból sikerült elcsábítani Felice Borelt (világbajnok), Alfredo Bodoirát és a szintén klubikonná váló Guglielmo Gabettot. 

Fotó: gazetta.it

A nagy bevásárlásnak meg is lett az eredménye mivel a Torino az 1941/42-es idény a második helyen zárta. Novo ekkor úgy döntött, hogy két játékosra még szüksége van a csapatnak: Valentino Mazzola és Ezio Loik személyében egy gólerős támadó és egy roppant hasznos középpályás érkezett Torinóba.

Bár a Torino két vereséggel kezdte az 1942/43-as szezont, a Juventus elleni 5-2-es és a címvédő Roma elleni idegenbeli 4-0-s siker jól mutatta, hogy milyen erős gárdáról is van szó. Ugyan becsúszott néhány pontvesztés, de a torinóiak egyre magabiztosabban futballoztak és mivel Mazzola góljával az utolsó fordulóban győztek Bariban, így megnyerték a bajnokságot. A diadalmenetet a kupagyőzelem tette teljessé, a Venezia elleni 4-0-ra nyert fináléban Ossola duplázott. A csapat a duplázással történelmet írt, hiszen korábban egyetlen gárda sem tudta egy szezonban megnyerni a Coppa Italiát és a Scudettót.

Mivel Olaszország 1943-ra egyre tevékenyebben vett részt a háborúban, így 1944-ben hivatalos bajnokságot nem rendeztek, helyette a csapatok területi jelleggel mérkőztek meg egymással. A Torino (amelyet ebben az évben a legendás Silvio Piola is erősített) természetesen megnyerte a piemonti régió pontvadászatát, majd az országos döntőben a Speziával szemben alulmaradt. 

A háború befejezését követően aztán 1945. októberében újra hivatalos bajnoki küzdelmet rendezhettek Olaszországban. Az újrakezdés nem volt zökkenőmentes mivel a gárda 2-1-re kikapott a Juventustól a városi derbin. A gyengébb rajt azonban nem szegte kedvét a játékosoknak és a Torino végül elsőként jutott be a bajnokság rájátszásába, amelyet végül nagy fölénnyel meg is nyert. Hogy mennyire erős támadósora volt a csapatnak azt jól jelzi, hogy a gólkirályi címen a  támadó Guglielmo Gabetto és a középpályás Eusebio Castigliano osztozott 22-22 találattal. 

Az 1946/47-es idényre visszatért Egri-Erbstein Ernő is az edzői stábba és a játékosok által is rajongva szeretett szakember visszatérése megtette hatását. A szezonrajt ugyan ekkor sem sikerült tökéletesen, de a Torino végül 104 lőtt góllal és tízpontos előnnyel a Juventus előtt lett bajnok. A csapat gólterméséből ezúttal Mazzola vállalta a legtöbbet (29) és lett a Serie A gólkirálya. 

Fotó: fctorino.it

Aki azt hitte, hogy ez a dominancia fokozhatatlan, az az 1947/48-as idény során hamar beláthatta, hogy tévedett. A csapat hazai pályán egy kivételével minden meccsét megnyerte és kétpontos rendszerben hihetetlennek tűnő 16 pontos előnnyel nyerte meg a bajnoki aranyérmet a Juventus és a Milan előtt. A támadójáték pedig ismét kiemelkedő volt: bár egyikük sem lett ekkor gólirály, de Mazzola 25, Gabetto 23, Loik pedig 16 alkalommal vette be az ellenfél hálóját. A csapat összesen 125 gólt lőtt ez messze a legjobb volt, minta ahogyan a 33 bekapott találat is (Valerio Bacigalupo a háború utáni időszak legjobb olasz kapusának számított fiatal kora ellenére is.) 
Az Alessandria elleni 10-0-s diadalmenet szintén rekordnak számít az olasz élvonal történetében. 

Az olasz válogatott természetesen a Torinóra épült. A korszak sikercsapata átlagban 5-6 játékost adott a nemzeti csapat kezdőjébe, de volt olyan találkozó is amikor tízen képviselték a korszak sikercsapatát. Mivel ekkoriban még nem létezett a Bajnokcsapatok Európa Kupája, a Közép-európai Kupát pedig egy évtizedig nem írták ki az olasz közvélemény azt várta, hogy a torinói játékosok majd az 1950-es brazíliai világbajnokságon, nemzeti színekben fognak bizonyítani nemzetközi szinten is.

A világbajnokságig azonban még két szezon hátravolt és 1948. őszére sem változott meg a helyzet, hogy a bajnoki cím elnyeréséhez a Torinót kell legyőzni. Az Internazionale rövid távon méltó kihívónak ígérkezett, ám a két csapat áprilisi bajnokiján csak gólnélküli döntetlenre volt képes a címvédő ellen. A torinóiak ezzel öt ponttal vezették a bajnokságot és már csak négy forduló volt hátra a bajnokságból. 

A rangadóra azért került korábban sor, mert a Torino május 3-án hivatalos volt egy gálamérkőzésre a Benfica ellen. A Lisszabonban rendezett meccs 4-3-as vereséggel zárult a "Toro" szempontjából, de a játékosokat nem igazán foglalkoztatta, hogy egy tét nélküli találkozón kikaptak. Portugáliában nem volt ott a sérült hátvéd Sauro Tomà, a cserekapus Renato Gandolfini valamint a vízumgondokkal küzdő fiatal középpályás Luigi Giuliano. Novo klubelnök szintén lemondta a túrát mivel ő tüdőgyulladással küzdött. 

A tervek szerint másnap utazott haza a korszak legjobb (olasz) futballcsapata, 31 emberrel, közte 18 játékossal a fedélzeten. 

A játékosok, médiamunkatársak és stábtagok egy Fiat G.212-es gépen utaztak. Az időjárás a vihar és az alacsonyan szálló felhők miatt pocsék volt, ám elvetették annak lehetőségét, hogy Milánóban szálljanak le Torino helyett. A rádióadás akadozott és a magasságmérő is beragadt, így a pilóta tévesen mérte fel a viszonyokat. A gép 1949. május 4-én 17 óra 5 perckor nekicsapódott a Superga dombon lévő bazilika 669 méter magas falának és lezuhant. A katasztrófában valamennyi utas életét veszítette. Az áldozatok között volt Egri-Erbstein Ernő valamint a csapat csehszlovák állampolgárságú játékosa Schubert Gyula is. A holttesteket Vittorio Pozzo olasz szövetségi kapitány és Feruccio Novo klubelnök azonosították. 

Fotó: DW

Nemcsak Torino városát és Olaszországot, de a világ közvéleményét is megrendítette a világ talán legjobb futballcsapatának tragédiája.
A temetési szertartásra 1949. május 6-án került sor Torinóban, mintegy egymillió ember részvételével. A szövetség aznap kihirdette, hogy a bajnokságot megnyerte a gárda. A Torino az utolsó négy fordulóra az ificsapatával állt ki, hasonlóan ellenfeleihez. Az ifik megnyerték valamennyi meccset és így végül méltóképpen, tényleges bajnoki címmel adóztak 18 elhunyt társuk és az edzői stáb emléke előtt. 

A torinói klub tragédiája az olasz futballra is hatással volt. Az itáliaiak csak az 1960-as évek végére tudtak ismét meghatározóvá válni világszinten válogatott szinten a válogatott gerincét adó klub tragédiáját követően. A torinói futballklub a katasztrófát követően nehezen tudott talpra állni és csak az 1970-es évekre lett ismét meghatározó szereplője az olasz futballnak. Ilyen méretű sikereket mint amilyeneket a Grande Torino ért el 1942 és 1949 között sohasem tudott felmutatni. 

A tragédia áldozatai:

A játékosok: Valerio Bacigalupo, Aldo Ballarin, Dino Ballarin, Emilio Bongiorni, Eusebio Castigliano, Rubens Fadini, Guglielmo Gabetto, Ruggero Grava, Giuseppe Grezar, Ezio Loik, Virgilio Maroso, Danilo Martelli, Valentino Mazzola, Romeo Menti Piero Operto, Franco Ossola, Mario Rigamonti, Schubert Gyula.

Az edző: Leslie Lievesley.
A technikai igazgató: Egri-Erbstein Ernő.
A masszőr: Ottavio Cortina.
A klubvezetés tagjai: Arnaldo Agnisetta, Andrea Bonaiuti, Ippolito Civalleri
Az újságírók: Renato Casalbore (a Tuttosport nevű lap alapítója), Renato Tosatti (Gazzetta del Popolo) and Luigi Cavallero (La Stampa)
A repülőgép személyzete: Pierluigi Meroni, Celeste D’Inca, Celeste Biancardi, Antonio Pangrazi

Címkék: külföldi foci
https://topligak.blogstar.hu/./pages/topligak/contents/blog/72532/pics/lead_800x600.png
külföldi foci
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?